Ősaquirok titkai

·

Sziasztok kártyások!
Meglátogattuk a tesztcsapatból két kollégámmal Kornya Zsoltit, a közelgő Krán kiegészítő kapcsán.
Úgy akartam megemlékezni az elmúlt péntekről, hogy kiírom magamból. Aki arra számít, hogy elárulom a titkokat az csalódni fog, bár számára a vers épp elég gondolkoznivalót nyújt majd.
Csodálatos volt egy gyerekkori legendánkkal beszélgetni azokról a dolgokról amik már vagy huszonöt éve érdekeltek mindannyiunkat.
Zsolt nagyon szépen köszönünk mindent!

Pimasz és Szomjas csendesen és fáradtan üldögélt a fűzfa liget szélén. A csendet természetesen az örökkön beszélő gnóm törte meg.
– Ez felfoghatatlan volt, igazából még most sem tudom mit mondjak az elmúlt nap történéseire.
– Nem vagy ezzel egyedül. – mondta Szomjas.
– Azt hiszem újra kell gondolnunk mindent amit tudni vélünk arról mi Krán.
– A kráni ideológia és a dogmák magyarázatra szorulnak.
– Amikor visszajön az aquir, választ kapunk a kérdéseinkre.
– Ha visszajön…
– Vissza fog jönni, mindig mindenből kimászik.
Szomjas belenyúlt a mellénye belső zsebébe, és elővette a kedvenc butykosát.
– Hogy tudsz most is inni?
– Hogy nem tudsz te inni egy ilyen helyzetben?
– Nem vagy normális Szomjas!
– Dehogynem csak szomjas vagyok, duplán is. És amúgy is fel kell dolgoznom a stresszt. Kérsz?
– Menj már, hogy Ranagol dugna fel a se…., na jó adj egy kicsit.
Pimasz belekortyolt a nemes toroni pálinkába, ami előkelő körökben is egy igen keresett, népszerű és pusztító nedű volt. A forró pokol mint raquan tüze, beborította a nyelőcsövét, és olyan melegséget hozott a gyomrában, hogy a szerencsétlen gnómnak a szemei veszélyesen kikerekedtek.
– Ú.. pfúj, sshh ez pusztító.
– Nem értesz te az úriemberek ízléséhez. – kapta ki a kezéből a kulacsát Szomjas.
Miután a gnóm összeszedte kicsit magát, és Szomjas háromszor is hosszú korttyal jutalmazta meg önmaga fáradt testét, elkezdték kitalálni, hogy tulajdonképpen mi is történt.
– Ki volt „Ő”? – kérdezte Szomjas.
– Tőlem kérdezed? Mégis honnan kellene tudnom?
– Még Enyészet is megrettent tőle.
– Valamit itt nem látunk át.
– Amit ez a Krónikás mondott az igaz szerinted? – kérdezte Szomjas, miközben egyhetes borostáját vakargatta.
– Nem tudom! Semmit se értek, már ott elvesztettem a fonalat, mikor a Krónikás nevű pali megjelent, akit Enyészet régi harcostársának mutatott be.
– Na igen ott kezdődött a Káosz. Krónikásnak nem kellett volna felpiszkálni „Ő”-t
– Még a rossz pálinkádnál is nagyobb csapás volt ez így, de a szart a Krónikás keverte meg. Összegezzük szerintem: elmentünk egy helyre ami nem létezik, beszélni valakivel aki néma, meglátni igazságokat pedig vakok vagyunk.
– Eddig stimmel, de a Krónikás csak az eredője volt a dolgoknak egyfajta hajtóerő, hogy megidézze „Ő”-t aki elmondta azt amit hallani nem akartunk, mert gyarlóságunkban fel nem foghatjuk. – foglalta össze Szomjas.
– Memorizáltam a szöveget.
– Neba.. mi van?
– Tényleg! Mielőtt Enyészet eltűnt, mint egy szivarból eregetett füstkarika, én elraktároztam egy emléket a szövegből.
– Hogy mondod kérlek?
– Vannak különleges tulajdonságaim, én nagyon… hogy úgy mondjam ügyes vagyok.
Szomjas döbbenten nézett a gnómra. – El tudod mondani mit mondott „Ő”? – kérdezte a gnómot.
– Igen.

Csábító földalatti suttogás csalfa reményeket támaszt,
az eleven sötétből a halálfélelem életerőt fáraszt.
Eleven burjánzás szemeket és szíveket szakít ki magából,
fajhalál tagadás sarjadzik ki elevenen a testek hamvából.
Magányos keserves könnyek hullnak míg el nem apadnak,
áldozat kell különben a csekélyek gyengének maradnak.
Nincs sehol, de ott a végtelen tudás folyója ered,
csapda és a jutalom örök, a test véglegesen teret feled.
Mintázatba rendeződik a csalódás forró csókja,
törékenysége csalfa sértés, nem pedig a bókja.
A kevés többé akar válni, de tudást hozzá nem nyer,
a melankóliából született eljön, a föld gyomra elnyel.
Nem csobban a fekete óceán, mérget sírnak a habok,
keserűen kimondott szavak ezek – Én az utolsó vagyok.
Csontok fehérsége, megfagyott dermedt testek,
hideg köd jő, mindent csendes szín nélkülire festet.

– Ez másodszor sem jobb úgy hiszem. – mondta Szomjas.
– Azt hiszem, nem kellett volna ilyen ősi titkok nyomába erednünk.
– Vagy nem kellett volna Enyészettel kezdeni semmilyen közös dolgoba se.
– Mondasz amúgy valamit. – a gnóm feljebb tolta orrnyergén az okulárét.- Keressük meg!
– Az aquirt? Mégis hol?
– Nem tudom! Talán van jobb ötleted? Szerintem valahol Kránban vagyunk, nem szívesen kinálnám meg a pálinkáddal a helyieket.
– Na annak én se örül…
Szomjasban beleragadt a mondat, mert levegő remegni kezdett, mint mikor tábortűz felett a meleg levegő látható, és a remegés szép lassan egy nagyon viharvert Enyészetet fiadzott magából.
Az aquir két társára nézett, széttárta kezét és megszólalt.
– Nem megmondtam, hogy rendhagyó utazás lesz? – nézett vigyorogva a társaira.
– Rendhagyó ám neked a tudod kid! – csattant fel Pimasz.
– Azt hiszem mennünk kellene, mert az ott elég rosszul néz ki. – mutatott Szomjas a messziről észlelhető lovasokokra, legalább negyvenen lehettek.
– Francba! – sziszent fel Enyészet. – Azt hiszem a Krónikás már nem védi a hátunkat.
– Felmérgelted „Ő”-t? – kérdezte Szomjas.
– Nem tudom, azt hiszem jobb ha indulunk! FUTÁS! – kiáltott az aquir.

Krán maga a gonosz? Az ősaquirok rettenetes gonoszsággal megáldottak, gigakemények és lenyomnak mindenkit? Nem hiszek a szó egyszerű általánosításában. Mint minden, Krán is egy viszonylagos téma. Honnan nézed? Szerintem nincs jó és gonosz, szerintem érdekek, történetek, titkok és döntések vannak. A Kosfejes országa sosem volt olyan lélegző és eleven mint most, a sztereotípia miszerint abból a birodalomból ami kimászik az romlott, egyszerűen butaság. Vannak szörnyek kránban, de a hangyáknak meg mi vagyunk a szörnyek, nos akkor végül ki is a szörny?
El fogunk mesélni pár elképesztő történetet, olyanokat amit még senki se látott. Az egész írás lelke a vers, minden kettő sor az egyik ősaquirról szól.

Az írás Raoul Renier barátságával, engedélyével és hozzájárulásával történt.